fekete és fehér, ördög és angyal. hatalmas különbségek, mégis összetartoznak valamilyen szinten. az emberi kapcsolatok attól jók, hogy a felek különböznek egymástól. unalmas lenne, ha mindenki egyforma lenne. egyhangú és szürke. ha társat választunk, némelyik ember olyan társat keres, aki hasonlít magához, ugyanolyan tulajdonságokat hordoznak. igen, ezt hívják egoizmusnak. miért szeressünk bele egy ugyanolyan emberbe, aki tulajdonképp ugyanaz mint mi magunk vagyunk? és most jönne az érv, hogy de el lehet beszélgetni a hasonló emberekkel, a közös érdeklődési kör miatt... igen egy ideig. aztán jön a bólintgatós korszak, aztán az egymás megunása. ha két ember totál ellentéte egymásnak azért jó szerintem, mert egyrészt mindig újabb és újabb témákról lehet beszélgetni, még egészségesen is lehet veszekedni. kiegészítik egymást a felek. az egyik személyiség fellángoló, harcias, vad természet, a másik közben pedig egy higgadt, türelmes példány. ebből következik, hogy a nyugodt a vad természetet lecsillapítja, és a vad természet a nyugodtat pedig felperzseli. nincsenek közös tulajdonságok, nem magunkba vagyunk szerelmesek. nem csak párkapcsolat terén van ez így, hanem barátság szintjén is ugyanígy képzelem el a dolgokat.