Érzelmi mélypont, vagy csak a kegyetlen valóság, és a józan gondolkodás rémiszt el az álmaimtól? Az emberek túl sok hitet vetnek belém, én pedig nem eleget magamba. Ezzel teljesen tisztában vagyok, ha nem hiszek magamban sosem fogok célba érni. Na és akkor mivan? Miért higgyek a lehetetlenben? Én tudom, hogy mire vagyok képes, én tudom, hogy mennyire fájna, ha hinnék benne és utána csalódás érne. Mindig csalódok, mindenben és majdnem mindenkiben. Még a saját magamban csalódás fáj a legkevésbé, mert tudom, hogy én csesztem el. Nem érzem, hogy képes lennék rá. Mások akik 100x jobbak nálam ők fel merik adni, túl lépnek rajta. Akkor én miért ne adjam fel? Ha én fele annyit sem tudok teljesíteni mint ők. Mindig azzal jönnek, hogy ha igy állok hozzá mit várjak? Jobb tudni a szomorú igazságot, mint elmélyülni a lehetetlen Vágyakban. Mások szerint én meg tudom csinálni, képes vagyok rá, és NEM adhatom fel. De nem bírom, nem fogom bírni... Nem elég bekerülni, bent is kell maradni.